A videórögzítést ma már nagyon komolyan kell venni, mivel elvárássá vált az, hogy minden egyes rendszer minden egyes videókamerája esetén biztosítani kell a jogszerűséget – derül ki Antal Tibor, az ATASI TEAM Kft. ügyvezetője, a Személy-, Vagyonvédelmi és Magánnyomozói Szakmai Kamara adatvédelmi tisztviselőjének a cikkéből. (Mi ezt az írást kötelező olvasmányként írnánk elő a CCTV technikával dolgozó valamennyi szolgáltató és felhasználó számára. A szerk.)
Az elmúlt évben számos olyan nagy horderejű változás történt, amelyekre senki sem számított. Ezek közé tartozik a pandémia, ami egyrészről az Európai Uniós szabályok alkalmazási nehézségeit mutatta meg, másrészről éppen ehhez kapcsolódóan a videórögzítéssel szembeni ellenérzés erősödését is. Ezt az egyébként sem könnyű helyzetet nehezítette tovább az Európai Bíróság Schrems II ítélete, ami hatályon kívül helyezte az Európai Unió és az Egyesült Államok között a digitális adatok szabad áramlásáról szóló megállapodást. Ennek a következménye az, hogy bár addig sem volt teljes mértékben jogszerű, azóta viszont az Európai Unióban már kifejezetten tiltottá vált például a Gmail és az amerikai vállalkozások által üzemeltetett hírlevélküldő szolgáltatások üzleti vagy szakmai célú alkalmazása.
Ezek az esetek pedig azért érdemelnek kiemelt figyelmet, mivel a Schrems II ítélet eredetileg mindössze egyetlen ember „ellenérzésén” alapult, ám az végül mégis elég volt ahhoz, hogy az Európai Unió és tagállamok, valamint az Egyesült Államok jogalkotói által szentesített megállapodás semmissé váljon. Az egyszerű emberek érdekérvényesítése talán még soha nem volt ilyen erős, ezért most már rájuk is muszáj figyelni. Erre pedig azért fontos felhívni a figyelmet, hiszen a szakmát az alapjaiban megrázó 2019-es Európai Uniós jogharmonizáció és az Európai Adatvédelmi Testületnek a videórögzítésről szóló 3/2019. számú iránymutatásának a megjelenése óta tudható, hogy egyre nehezebb a videórögzítés jogalapjának, jogszerűségének és a tárolási idejének a meghatározása. Erre a problémára mutat rá a Nemzeti Adatvédelmi és Információszabadság Hatóság 2020-as éves beszámolója is, amiben az exponenciálisan növekvő esetszámokat mutatják be (lásd grafikon – forrás: NAIH 2020. évi beszámoló, 8. oldal) és amely kiadványban az alábbiak is szerepelnek:
„A Hatóság tapasztalatai szerint a bírói gyakorlat a kamerás ügyekben egyre fokozódó elvárásokat támaszt az adatkezelőkkel szemben az adatkezelésük jogszerűségének megítélésében. Számítani lehet arra, hogy az adatkezelőknek egyre pontosabb, egyre konkrétabb bizonyítékokkal kell szolgálniuk a kamerás adatkezelésükre vonatkozóan, ami megerősíti a dokumentációs (írásbeli) elvárásokat is. Az adatkezelőknek ezért tanácsként adható, hogy fokozottan ügyeljenek arra, hogy valamennyi adatkezelési tevékenységüket utólag is igazolni tudják.”
Amiből az következik, hogy egyre erőteljesebb az ellenérzés Magyarországon is a videórögzítéssel szemben, az európai jogrendről pedig, amely az intelligens videórögzítő rendszerek betiltásáról már komolyan foglalkozik, arról talán most még szót se ejtsünk. Mindez azonban ezúttal sem jelenti azt, hogy egy tisztességes vállalkozás ne lenne képes arra, hogy ilyen jellegű rendszereket alkalmazzon, azt azonban igen, hogy az eddigi „lazaságnak” egyszer és mindenkorra leáldozott: 2019-től már csak az európai jogrendnek, vagyis az Általános Adatvédelmi Rendeletnek (GDPR) megfelelő videórögzítés fogadható el, ami jelenleg még számos félreértés tárgyát képezi.
Az egyik félreértés abból fakad, hogy ezt az adatvédelmi jogszabályt sokan nem tudják elhelyezni a magyar jogrendben, holott ez nem is olyan nehéz. Ez egy olyan jogszabály, ami a magyar törvények felett áll és ami mindazokra vonatkozik, akik személyes adatokat szeretnének kezelni. A másik klasszikus félreértés az, hogy „rendben, legyen így, de akkor sem kell kapkodni, mert majd elkészítik az ágazati törvényeket, addig pedig ráérünk”, ami egy óriási tévedés. Régebben ugyanis ezekre valóban szükség volt, de éppen azért, mert 1995 környékén még nemhogy az Európai Uniónak nem voltunk a tagjai, hanem még az adatvédelem területén sem voltak kötelező érvényű európai jogszabályok.
Hasonló félreértésekhez szokott vezetni, amikor azzal érvelnek, hogy „az egyik hatóság ezt mondja, a minisztériumok meg azt, a jogászok és a bíróságok megint mást, akkor most kire hallgassunk?” Nos, ez a jól ismert gondolat is egy tévedésen alapul, hiszen ebben a kérdésben az Alkotmánybírság már idestova harminc éve világosan állást foglalt: